[Off: előre is bocsi, de ez hosszú lesz, viszont muszály hogy mindenki tudja nagyjából miről van szó]


Tisztelt közgyűllés, mélyen tisztelt egybegyültek!

Egy Angolától független elemző összefoglalását szeretném önök elé tárni most, mely után olyan problémával fordulnék önökhöz, melynek megoldása a 3. évezred hajnalán már nem türhet több halasztást.

Az elemzés:
"Az országban a konfliktus forrása a gyarmattartók kivonulásáig vezethető vissza. A portugálok, ellentétben más gyarmattartó hatalmakkal, nagyon nehezen mondtak le tengeren túli területeikről. Ennek több oka is volt. Először is, Portugália sokkal szegényebb ország, mint mondjuk Nagy-Britannia, tehát nem tudott neokolonialista politikát folytatni. A többi volt gyarmattartó ugyanis nagy nemzetközi cégei segítségével régi befolyása tetemes részét képes volt megőrizni, ugyanakkor, mivel az egykori gyarmatok független státuszt kaptak, kötelességeik jelentősen csökkentek (kórházak, utak fenntartása, közigazgatás, stb.). Portugália nem volt képes gazdasági függésbe vonni kolóniáit, ezért nem akart kivonulni, inkább hosszú évekig elhúzódó függetlenségi háborúkba bonyolódtak. A portugálok továbbá, ellentétben más gyarmattartókkal nem törekedtek a gyarmataik teljes kizsákmányolására. Angolában felépítették kis Portugáliát. Az összes nagyvárost, Luandát, Lobitot, Ambrizt ők építették ki, nagyon sokan áttelepültek Európából (több mint 300 000-en) és azt hitték, örökké ott maradhatnak. Amikor mégis ki kellet vonulni, akkor sem rabolták ki a területet teljesen, sok mindent otthagytak, azonban a helyiek, szakemberek hiányában, nem tudták használni a technikát.
Portugália a kivonulásnál úgy oldotta meg a hatalom átadását, hogy aki uralja a fővárost 1974. november 11-én, az alakíthat kormányt. Az országban ugyanis évek óta 3 hadsereg is működött és harcolt a portugálok ellen. Ezek az UNITA, az FNLA, és az MPLA voltak. Korábban az UNITA, az FNLA és az MPLA is kapott támogatást a Szovjetuniótól, de csak az MPLA-n fogott az „ideológiai tanítás”. Az MPLA vezetője ekkoriban Agostinho Neto volt. Végül az MPLA-é lett a hatalom és 1975-ben kikiáltották Lobitóban, a fővárosban a függetlenséget.
Az UNITA 1975 óta harcol a kormány csapatai ellen. A lázadó szervezetet Kína és az USA is komoly támogatásban részesítette, a CIA rengeteg fegyvert szállított nekik és katonai tanácsadókkal is bőven ellátta az ovimbundu törzs tagjait, hogy „megdrágítsa” a nyíltan marxista MPLA győzelmét. Az MPLA csapatait a szovjetek segítették harcukban, sőt a kubaiak csapatokat is küldtek az országba. John Stockwell azt írja könyvében, hogy Fidel Castro magától indította el az akciót, azonban valószínűsíthető, hogy az oroszok „kérték fel” őt a részvételre. Annyi biztos, hogy a kubai lakosság egy része Angolából elhurcolt rabszolgák utóda, akik, legalábbis kezdetben, szívesen csatlakoztak a harchoz. Az UNITA a legmodernebb high-tech berendezéseknek is a birtokába kerülhetett, katonái jól képzett, fegyelmezett gerillák, ezzel ellentétben az MPLA II. világháborús orosz felszereléssel kezdte meg a harcát és a mai napig az AK-47-es a legfőbb fegyverük. Annak ellenére, hogy az amerikaiak jelentős szerepet vállaltak a konfliktus eszkalálódásában, a vietnami kivonulás után ilyen rövid idő elteltével a közvélemény miatt nem mertek olyan erőkkel fellépni, ami egyértelműen biztosította volna az UNITA vagy a másik USA által támogatott lázadó szervezet, az FNLA győzelmét. Azonban a hidegháború logikája szerint mindenképp meg kellet jelenniük valamilyen formában. A felemás megoldásnak 27 évnyi véres polgárháború és milliónyi áldozat lett az eredménye. Az FNLA 1984-ben feladta a küzdelmet, felbomlott, illetve részben beolvadt az MPLA-ba. A hidegháború vége felé 1988-ban a nagyhatalmak megegyeztek Fidel Castro csapatainak távozásáról, továbbá a szembenálló milíciák feloszlatásáról, közös nemzeti hadsereg felállításáról és szabad választásokról. A szerződés betartatását az ENSZ-re bízták. Amikor a kubaiak végül elhagyták Angolát, a portugáloktól eltérően mindent elvittek, ami csak mozdítható volt és tömege nem haladta meg az 5 tonnát. Teljesen kifosztották az országot.
1992-ben már úgy tűnt le tudják zárni a viszályt. Az MPLA a Szovjetunió bukása miatt feladta korábbi marxista elveit. Jose Eduardo Dos Santos angolai elnök és Dr. Jonas Malherio Sawimbi , Bicessében békeszerződést írtak alá. Szeptemberben választásokat tartottak az országban (a szavazók 91% járult az urnákhoz), melyen Dos Santos nyert (49,57% szavazott rá) és megalapozta kormánya legitimitását, ugyanis a parlamenti választásokon az MPLA 53%-ot szerzett. Sawimbi, aki csak 40,07%-ot kapott az elnökválasztáson, ebbe nem nyugodott bele, csalással vádolta a kormányt és folytatta harcát. Visszahívta tábornokait a közös hadseregből és elfoglalta az ország kétharmadát. Az ENSZ sikertelenül próbálta kibékíteni a két felet, az UNAVEM a saját pár száz emberével képtelen volt lecsendesíteni a harcokat.
1994-ben Santos felajánlotta Sawimbinek az alelnöki posztot. Tervei szerint nemzeti egységkormányt hoztak volna létre. A hatalom megosztásáért cserébe az UNITA beépült volna az ország hadseregébe. Lusakában született meg a végső szerződés. Az ENSZ tanulva a korábbi sikertelenségéből komolyabb csapatokkal jelent meg, a MONUA már több mint 8000 főt számlált. Sawimbi végül mégsem írta alá az egyezményt, de egyenlőre a nyugatiak még nem gyakoroltak rá komolyabb nyomást. Bár Dos Santos sok engedményt tett az UNITA-nak, az nem hajlott a békés rendezésre. Ennek ellenére az UNITA-t nem lehet feltétlenül elítélnünk. Több évtizednyi üldöztetés és polgárháború kiöli a felekből a bizalmat. Az UNITA-t többször próbálták az ENSZ csapatok teljesen lefegyverezni, de ez sosem hozott teljes sikert. A lázadók ugyanis jelentős területeket uraltak és könnyen juthattak új fegyverekhez a saját reptereiken keresztül. Luanda szerint a lázadók csak a régi fegyvereiket szolgáltatták be és a leszerelő katonáik nem a harci tapasztalatokat szerzett gerillák közül kerültek ki, hanem mindössze pár héttel előbb besorozott fiatal fiúk voltak, akiket az ENSZ megtévesztésére használtak. Sawimbinek kimerülhetetlennek tűnő anyagi forrásai voltak fegyverek vásárlására - a legtöbb hadianyagot Ukrajna szállította - hiszen az általa elfoglalt területek gyémántokban bővelkedtek. Holland és brit cégek béreltek itt bányákat egyes területekért havonta 100 000 amerikai dollárt fizettek, ehhez jön még a bányászok fizetése, ami igencsak kiemelkedő. Egy hónapra 5000 dollárt kapnak, míg egy rendőr csupán 20 dollárral dicsekedhet. Nem csoda hát, hogy a rendőrök korruptak, sőt, sok rablótámadást éppen ők követnek el a szolgálati fegyvereikkel. További bonyodalmat okozott, hogy a háború sújtotta országban több repülőt is lelőttek. A két fél persze egymást vádolta a terrorcselekménnyel. A konfliktus miatt a segélyszállítmányok akadoztak, sok területre el sem jutottak.
Az 1997-ben létrejött Nemzeti Megbékélés és Egység Kormányában (GURN) azonban Sawimbi nem foglalta el a helyét. Az UNITA 1998-ban megszegte a lusakai egyezményt, a harcok sosem látott hevességgel folytatódtak és az UNITA újabb területeket foglalt el. A GURN-ban székelő UNITA-ás vezetők kizárták Sawimbit. Jorge Valentim vezetésével megalakították az UNITA-R-t vagyis a reformunitát, amely legális polgári párt funkcióját töltötte volna be. A reformereket nem csak a békés megoldás keresése vezette, hanem az is, hogy valamiféle karriert csináljanak, hiszen az UNITA a despotikus Sawimbi vezetése alatt nem kínált kellő előmeneteli lehetőséget. Bár a lázadókat megosztották, a fiatalabb harcosok többsége hű maradt Sawimbihez. A nyugati világ viselkedése megváltozott az UNITA-val kapcsolatban. Sawimbi fokozatosan elveszítette az USA támogatását. Luanda megszüntette a párbeszédet a még harcoló lázadókkal, s emiatt az ENSZ bírálatát érdemelte ki, annak ellenére, hogy semmit nem értek el a több éve húzódó alkudozás alatt. Sawimbi csak időnyerésre használta a politikai-diplomáciai lépéseket. Dos Santosnak új lendületet adott a háborúhoz, hogy egy meglepő fordulattal jelentős pénzekhez jutott. 1998-ban 15 évre előre eladta az ország várható olajkitermelését. A pénzből rendesen fel tudta szerelni a hadseregét. Ezzel ellentétben az UNITA komoly forrásoktól esett el, amikor 1999-ben embargót vezettek be a kifelé irányuló gyémántkereskedelemre. Több nagy nyugati cég csatlakozott a zárhoz. Továbbá a Bank of England is zárolta az UNITA számláit. Ukrajna is ígéretet tett a fegyverszállítmányok beszüntetésére.
1998-ban a Kongói Demokratikus Köztársaságban is harcok dúltak, Kabila ellenes lázadás tört ki. Angola a kormányerők segítségére sietett és így lehetősége nyílt rá, hogy diplomáciai botrány nélkül kifüstölje az Alsó Kongóban található UNITA bázisokat. Azonban az UNITA támadásba lendült, több várost elfoglalt illetve lerombolt. A hadjárat célja az volt, hogy elvágják a fővárostól, illetve az ott állomásozó csapatoktól a Kongóban harcolókat.
1999 szeptemberében a kormánycsapatok ellentámadásba mentek át. Sikerült visszafoglalniuk az ország középső területeit, a repülőterekkel rendelkező, s így kiemelkedő stratégiai fontossággal bíró Andulót és Bailundót. A két város azért is fontos mert korábban mint az UNITA főbb székhelyei működtek. Bailundó az ovimbundu törzs központja, míg Anduló-ban nőtt fel Sawimbi. Azonban a jól képzett katonák nem menekültek, hanem csupán fegyelmezetten visszavonultak, megmentve fegyvereiket és felszerelésük nagyobb részét. Az UNITA visszatért a gerilla hadviseléshez. A kormányerők visszafoglaltak néhány Namíbiával határos területet is, sőt az UNITA egységeit néha még Namíbiába is követték.
2002. február 22-én nagy veszteség érte az UNITA-t, meggyilkolták alapítóját, a karizmatikus Sawimbit. Őt nem először próbálták megölni, például a házát már korábban felrobbantották, de eladdig mindig sikerült megmenekülni. Úgy halt meg ahogy élt, fegyverrel a kezében egy tűzharcban. Az angolai hadsereg katonái 17 lövéssel végeztek vele a zambiai határ közelében, öt napi üldözés után. Az UNITA vezetését helyettese, Antonio Dembo vette át kilenc napra, amikor rejtélyes körülmények között a szervezeten belől dúló hatalmi harc jegyében a hivatalos közlések szerint cukorbaja miatt elhalálozott. Az ő helyét Paulo Lukamba Gato vette át egy időre. 2004 szeptemberében már Isaias Samakuva volot az unita vezetője.
Bár Sawimbi eleste után a lázadók kijelentették, hogy folytatják a harcot, a kormány egyoldalú tűzszünetet hirdetett, melynek meg is lett az eredménye. 2002 áprilisában megkötöttek egy egyezményt az amnesztiáról, a mintegy 70-100 ezer UNITA harcos lefegyverzéséről, illetve a nemzeti hadseregbe történő besorozásáról. Azóta az UNITA legális politikai párt és az ellenzék szerepét tölti be az országban. Az egyezményt közvetítők nélkül kötötték a felek.
Az elhúzódó harcok eredményeként Angolát szokták az aknák országaként is emlegetni. Az országban 16 millió akna található. A frontok hullámzásának megfelelően hol az egyik, hol a másik fél telepítette őket, és a zárakról térképek általában nem készültek. Nem mintha nem lettek volna rá képzett katonáik, azonban nem tartották fontosnak. Az aknákat sokszor nem is rendszer szerint telepítették, hanem találomra. Az aknákat karitatív szervezetek próbálják eltávolítani, azonban túl sok van belőle. Sokszor a lakosság is spontán aknaszedésbe kezd és a kiásott aknákat átadják az ENSZ-nek megsemmisítésre. Azonban ezek az akciók nem biztos módszerek, s az aknák egy része a földben marad. A gyermekek fokozottan ki vannak téve az aknaveszélynek.
Bár 2002. április 4-én sikerült fegyverszüneti egyezményt kötni az UNITA-val, a béke még váratott magára, hiszen az angolai kormánycsapatok offenzívát indítottak a földrajzilag különálló Cabinda elszakadásáért küzdő FLEC ellen. 2003 augusztusában a kormánycsapatok kijelentették, hogy lefegyverezték a szeparatista frakciót. Tény azonban, hogy 2003 augusztusa óta, mikor a kormány kifejezte tárgyalási szándékát, jelentősen stabilizálódott a politikai helyzet a tartományban. Azonban Angolában a konfliktus valószínű, hogy újból és újból ki fog törni, hiszen óriási különbség van életszínvonalban a tengerparti és a belső sáv között. Egyes területeken az átlagfizetés 5 dollár. Sokaknak semmi jövedelmük sincs. Amíg nem kerül egy szociálisan érzékeny kormány hatalomra, amely valóban felszámolná a szegénységet, addig megvan az esély rá, hogy az elégedetlen tömegek ismét előveszik fegyvereiket. Két generáció nőtt fel a polgárháború alatt, anélkül hogy iskolába járt volna, vagy valamiféle szakmát tanult volna, tehát a katonáskodáson kívül semmilyen más munkához nem értenek. Az emberek a segélyprogramokra utaltan élnek. A lakosság 40%-ának megsemmisült a lakása. Az UNITA mintegy 100 000 egykori harcosát kell visszaintegrálni a társadalomba, rendes munkát találni nekik."


Bizonyára hosszúnak találták, mint ahogy a népem is annak találja az otthonában dúlló majd fél évszázados háborúskodást, öldöklést dúlást és esztelen mészárlást. Kik is vagyunk mi? Nos, talán a legegyszerűbben úgy fogalmazhatnám meg, hogy egy nagy múltú hajós nép portugál ajkú leszármazotai. Egyben leszármazottai és rabszolgái is Afrika déli szegletében. Egy megtört nemzet kiknek gyermekeit, egy a világ torkának fekélyként nekieső betegség, az AIDS mellett gyalogsági taposóaknák tizedelik. Jómagam is politikusként 30 éve küzdök a békéért a tárgyalóasztaloknál, és orvosként a sebesült és szétroncsolt emberek életéért a műtőasztaloknál. De megfáradtam, mint ahogy José Eduardo Dos Santos elnökúr is, s mindenki más aki törekedett a békére és a nyugodt életre. Számos harc, és talán több tárgyalás, s törvényes választások után is ott tart országom, mint ahol tartott 1975. november 11.-én, mikor elnyerte függetlenségét Portugáliától. Még mindig polgálháború dúlja fel népem nyugalmát. Miért? Mert mindig volt egy apró, bár nem jelentéktelen tényező, mely megfurt minden tárgyalást és egyezményt, mely látszólag elfogadta az engedményeinket, hogy aztán fittyet hányhasson rá, mely kedvéért alkotmányt módosítottunk, hogy valaki alelnöki posztot kaphasson. S hogy ki ez a tényező? Nos Jonas Melheiro Savimbi. De ki is ő valójában? Egy olyan ember kinek nincs ideológiája, és a saját önző törekvésein kívül semmiben sem hisz. A harc egyszerűen az életmódjává, lételemévé vált az elmúlt évek során, emiatt soha nem is fog elfogadni semilyen egyezményt, vagy alkut ami közelebb jutatná saját nemzetét a békéhez. Egy olyan ember akit a hidegháborúnak köszönhetően egykoron Dél-Afrika mellett a CIA is támogatott. De mindenképp egy okos ember aki bölcsességét arra használja, hogy kiélje hatalmi vágyait. Aki azért harcol, mert a harc a célja, az élete. Akinek kedvez az, hogy az ország gazdasága romokban hever, s burjánzik a korrupció.

Kérem önöket segítsenek. Segítsenek nekem és José Eduardo Dos Santos elnökúrnak harcolni ellene, de elsősorban segítsenek a népemnek, túlélni az éhhinséget, legyűrni és visszaszorítani a HIV vírust, segítsenek felszedni azt a több tízezer aknát, mely sportolni vágyó gyermekeinket a paraolimpiákra jutatnák csak be, nyújtsanak erős kart ha a korrupció lerántana minket a mélybe. Ne nézzék továb, hogy egy rögeszmés ember miatt gyermekeink inkább fegyvert fognak töltőtollak helyett, nőket erőszakolnak meg iskolapad koptatás helyett, bekötött szemmel szerelnek szét egy AK-74-est de nem tudják megszámolni, hogy hány lőszer van a tárjukban.

Maradok öszinte tisztelőjük
prof. Edgardo Emílió Santos
ENSZ követ

...Virtus Unita Fortior/Egységben az erő